Már egy ideje ért bennem ez a bejegyzés, szóval most, hogy végre van laptopom, végre bele is tudok kezdeni.

Nem véletlenül tüntem el az elmúlt időszakban, ha esetleg valaki hiányolta volna a bejegyzéseket. Hogy miért nem írtam? A válasz egyszerű, nem éreztem volna hitelesnek, hogy én, akit nem vettek fel az első helyre, amit bejelöltem, kezdjek el okoskodni a tanulásról? A magam részéről is hiteltelen lett volna, arról nem beszélve, hogy nem úgy álltam a tanuláshoz első félévben, mint ahogy eddig tettem. Persze tanultam, de végig bennem volt egyfajta "Minek, dehát úgyis felesleges volt végig tanulni a gimit, látod..." attitűd. De szerencsére ez változott.
Végülis sikerült megértenem, hogy engem nem az bánt, hogy pszichológiára nem jutottam be, hanem maga a sikertelenség ténye. Én, a megrögzött maximalista, aki excel táblázatba sűrítette a legnagyobb költőink életét és munkásságát, aki rengeteg munkát fektetett az érettségibe, aki kitűnő volt, pont engem ne vegyenek fel oda, ahova akartam? Pont engem válasszon el két pont?
És igen, pont engem nem vettek fel az első helyre és pont engem választott el két pontocska.
Egy év távlatából sikerült másképp látnom a helyzetet. Siker a sikertelenségben, hogy régi álmom vált valóra július 26-án, amikor nagyon idillien a balatonfüredi Tagore-sétányon sétáégatva megkaptam az smst, miszerint felvettek a DE-BTK Anglisztika szakára. Már kilencedik utáni nyáron megálmodtam magamnak, hogy én bizony oda fogok járni, anglisztika szakon fogok tanulni, az ország egyik leggyönyörűbb egyetemén. És vajon mi történt? Sikerült.
Kellett egy masszív félév, hogy megemésszem a helyzetet. Persze élvezten az első félévet is, láttam, hogy valójában klassz helyen vagyok, szuper tanárokkal, remek szaktársakkal, a koli miatt sem panaszkodhatom, a felsőbbévesek is baromi aranyosak, sőt, az egész anglisztika egy nagyon szuper közösség.
Ért pár sikertelenség is első félévben. Három órát is sikerült az egyik legszigorúbb tanárnákl felvennem, akit én bár imádok (tudni kell értékelni a stílusát), mégis két tárgyából hármas lettem, ami számomra felért egy bukással. Hiába tudtam, hogy nála ez még jó eredménynek is számíthat, ha adok a legendákra, saját magamban csalódtam, sőt valamilyen szinten az önbizalmam is elveszett.
Aztán elérkezett a második félév, ami minden tekintetben más volt. Nem csak, hogy szuper tanárokhoz sikerült felvennem az óráimat, akiknél úgy érzem, fejlődni is tudok, de újra megszerettem tanulni. Vagyis ez nem teljesen igaz, első félévben is örömmel tanultam, de végre ugyanolyan lelkesen ültem le tanulni, mint gimiben. Mindezt azért, mert a munkámnak volt eredménye és engem ez hihetetlenül motivál. Aztán azt nem is mondtam, hogy sokkal több emberrel jóban lettem. Persze előző félévben is barátkoztam, de nem ismertem sok embert. Persze most sem sokkal többet, de rájöttem, hogy igenis nyitnak felém az emberek és nincs mitől tartanom. Rájöttem, hogy ismerkedni szaktársakkal nem nagy ördöngösség, egyszerűen csak hozzájuk kell szólni valamiért.
Egy volt osztálytársamnak sajnos ez nem ment ilyen könnyen, kérdezte tőlem, hogy "Te odamennél vadidegen emberekhez?", erre én csak annyit tudtam mondani, hogy igen.
Igen, mert különben egyedül leszek, de sokkal jobb érzés két óra között beszélgetni vagy elmenni egy kávézóba, mintsem egyedül ücsörögni a koliszobában.
Nem tudom, kit érdekelt ez a bejegyzés, tudom, hogy tanulós tippeket kéne írogatnom, de most magamat kellett összeszednem. Rajongok az anglisztikáért, látom magam ezen a szakon, úgy érzem, a lehető legjobb helyen vagyok. A gimit is nehéz volt elengedni, de visszanézve, sokkal de sokkal jobb itt.
Egyetemistának lenni nagyon klassz.